a skandináv-hegység

A Skandináv-hegység Európa második leghosszabb hegylánca, a Skandináv-félsziget gerincét alkotja. Norvégia csaknem egészét borítja, Svédország északnyugati határvidékét adja és kis mértékben Finnország területére is kiterjed. Hossza délnyugat-északkelet irányban 1700 km, maximális szélessége 300 km. Két magashegyi zónája van, az egyik Norvégia déli részén, ahol a hegység – és egyben Norvégia – legmagasabb csúcsa, a Galdhøpiggen (2469 m) található, a másik Svédország északi részén, ahol a Kebnekaise (2102 m), Svédország legmagasabb csúcsa van.
A hegység keleti oldalán számos különálló csúcs található, mint a képen látható Hykjeberg a svédországi Mora község területén
Finnország legmagasabb hegye is ehhez a hegységhez tartozik, ez az 1324 méteres Halti.Skandináv-hegység.
A Gudvangen-völgy Norvégiában

Hely     Észak-Európa,
 Norvégia,  Svédország,  Finnország
Hegység     Kaledóniai-hegységrendszer
Legmagasabb pont     Galdhøpiggen (2469

A Skandináv-hegység az ősi Kaledóniai-hegységrendszer maradványa (és így szerkezetileg a mai Kaledónia területén folytatódik, Skóciában), ami mintegy 400 millió évvel ezelőtt keletkezett a Laurentia (nagyjából a mai Észak-Amerika) és a Baltica (fő vonalaiban a mai Skandinávia) őskontinensek ütközése során. Ez a hegylánc a mai Himalája méreteivel vetekedhetett, de az azóta eltelt hosszú idő alatt az erózió igen nagy mértékben lepusztította. Később, 60 millió évvel ezelőtt kezdődően, a paleogén és a neogén időszakban az Atlanti-óceán partvidéke újra jelentősen megemelkedett. A hegység mai felszínét pedig a legutóbbi jégkorszak formálta, amikor gyakorlatilag az egész hegyvonulat vastag jégtakaró alá került. E súlyos teher elolvadása után az egész Skandináv-félsziget újra emelkedésnek indult.

A hegylánc klímája erősen aszimmetrikus. Nyugati oldala a Golf-áramlat hatása alatt áll, ezért itt az óceáni éghajlat érvényesül, enyhe telekkel és esős nyarakkal. A keleti oldal éghajlata sokkal inkább kontinentális. A nyugati oldal északi részén a sok csapadék miatt számos gleccser keletkezett, köztük Európa legnagyobbjai, mint a Jostedalsbreen. Az éghajlat nyomán a vegetáció is erősen különbözik, a nyugati oldalon sűrű lombhullató illetve fenyőerdők alakultak ki, keleten viszont tajga jellegű növényzet figyelhető meg, jellegzetes növénye például a molyhos nyír. Az erdők övezetét és a felettük elterülő alpesi tundrát számos nemzeti park, természetvédelmi terület óvja a skandináv országokban.

A hegység első lakói a jégkorszak után megjelenő rénszarvasvadászok voltak, mintegy 10 000 évvel ezelőtt. Délen földműveléssel is foglalkozó indoeurópai törzsek vándoroltak be, a hegyekben transzhumáló pásztorkodást folytattak. A skandináv etnikumok i. sz. 1000 körüli elkülönülése után a hegyeken át fokozatosan közlekedési útvonalak alakultak ki, bár azok sokáig veszélyesek maradtak. Leginkább a különböző ércek lelőhelyei vonzották az embereket a hegyekbe. Így is egészen a 18. és a 19. század fordulójáig váratott magára a hegyláncolat teljes feltérképezése, ami aztán lehetővé tette a turizmus megindulását is. A 20. században kezdődött meg a hegység óriási vízenergiájának kiaknázása, valamint a téli turizmus fejlődése.
A Skandináv-hegységet a környék lakossága sokáig nem tekintette egyetlen hegyvonulatnak, hiszen a közelről nézve számos külön hegycsoportból, -vonulatból, csúcsból áll, nem emelkedik egységes tömbként a szemlélők elé, mint például az Alpok.[1] Ezért sokáig egységes neve sem alakult ki, hanem az egyes részeit nevezték el külön-külön, mint a Jotunheimen, Dovrefjell hegycsoportokat. A Skandináv-hegység északi szakasza Norvégia és Svédország határán például norvég nyelven a Kjølen, svédül a Kölen nevet viseli, ami magyarul kílt jelent, mert a szóban forgó hegyvonulat egy felfordított hajó alsó részére emlékeztette a vikingeket. Általánosságban ezeket a hegyeket fjelleknek nevezik, ami egyben a hegyek egy külön típusát is jelöli a nemzetközi földrajzi szaknyelvben.[2]

Csak a 20. század negyvenes éveiben javasolta Erik Ljungner svéd geológus a Skanderna elnevezést, amit magyarra Skandoknak fordíthatunk. Ez el is terjedt a svéd nyelvben, majd angolul és franciául is, de nem vált kizárólagossá; például a „Skandináv Alpok” elnevezés is használatos különböző nyelveken. A geológusok időnként alkalmazzák a „Skandináv Kaledonidák” elnevezést is, utalva az ősi kaledóniai hegyláncra. A norvég geológiai társaság 2012-ben pályázatot is kiírt egy megfelelő név megalkotására.

A magyar földrajztudomány és térképészet a Skandináv-hegység vagy -hegyvidék elnevezést használja.


A Skandináv-hegység felszínének mai alakját a hosszú földtörténeti előzmények után végül a kainozoikumi eljegesedés alakította ki, a negyedidőszaki, azaz legutóbbi jégkorszak, amely tulajdonképpen ma is tart, mivel ennek a kritériuma a Föld sarkvidékeinek eljegesedése. E jégkorszak során a területet borító jégtakaró tág határok között változott. A hidegebb szakaszokban a gleccserek gyorsan növekedtek, és az eljegesedés csúcspontjain az egész Skandináv-félszigetet borító jég vastagsága elérte a 3000 métert.[9] A jégkorszaki gleccserek eróziós hatása az egész félszigetet érintette, de meglehetősen különböző mértékben: a belső területeken és a hegylánc keleti oldalán kevésbé, a meredekebb és az olvasztó nyugati hatásoknak jobban kitett nyugati oldalon viszont annál inkább.[10]

A nyugati oldalon alakultak ki a legmarkánsabb gleccservölgyek, amelyek létrehozták a mély fjordokat.[11] A hasonló, de szelídebb esésű keleti gleccservölgyekben tavak jöttek létre a fjordok helyett. A gleccserek általában, de nem feltétlenül, a magasabb hegyekről indultak el. Néhány gleccservölgy még a hegység vízválasztóját is átlépte. A másodlagos, kisebb gleccserek gyakran nagyobb magasságokban hoztak létre gleccservölgyeket, amelyeket „függő völgyeknek” is neveznek. A völgyek nagy része tektonikus törésvonalakat követ.[12] A hegylánc legmagasabb csúcsait, amelyek kiemelkedtek a jégtakaróból, szintén formálta az erózió a fagy hatásai révén. Ezeket a csúcsokat nevezzük nunatakoknak.[13]

A jégkorszaki erózió hatásai nagyban különböznek az érintett kőzetek típusai szerint is. A Sarek nemzeti park meredek csúcsaitól eltérően a szomszédos Padjelanta nemzeti parkban szelíden hullámzó felszín alakult ki. A különbséget az okozza, hogy a Sarek csúcsainak anyaga magmás kőzet, diabáz, míg a Padjelanta vidékén kevésbé ellenálló palás kőzetek alkotják a felszínt. A gleccserek aztán nagyban visszahatottak nem csak az általuk hátrahagyott felszín alakjára, hanem a talaj anyagára is. A hegység nyugati oldalán, főleg a meredekebb lejtés következtében simára koptatták a sziklákat, keleten viszont üledékes kőzetet, tillitet hagytak maguk után, mégpedig különböző, sajátos formákban, mint a drumlinok, az ózok, és a Rogen-morénák.[14]

A jégkorszaki üledékek nagy részét nem a gleccserek, hanem az olvadásukkor kialakuló gyors folyók rakták le.[15] A szárazföldi jég nagy valószínűséggel a középmagas területeken olvadt el először, és a völgyekben még megmaradt jég eltorlaszolta az olvadékvíz útját. Nagy tavak alakultak ki, és az üledékek először az e tavakba torkolló folyók deltájában rakódtak le. A jég olvadásával ezek a tavak és a beléjük torkolló delták előrehaladtak a lejtő irányában. Ennek a folyamatnak a nyomai jól megfigyelhetők például a Torneträsk tó vidékén. Sokfelé nagy olvadékvíz-síkságok, az izlandi nyelvből származó tudományos nevükön sandurok jöttek létre, mint a Lunndörrsfjällen vidékén Svédországban.[16] A jég teljes elolvadásakor kialakult gyors folyók V-alakú völgyeket vájtak maguknak. Bár ez a folyamat rövid ideig tartott, nyomai ma is jelentősebbek, mint az azóta eltelt időszak folyóvízi eróziója.[14]



]                                                                                     A Skandináv-hegység alapvetően dél-délnyugati irányból észak-északkeleti irányban halad a Skandináv-félsziget nyugati oldalán, annak mintegy a gerincoszlopát alkotja. Hossza mintegy 1700 kilométer[17], ezzel az Ural után Európa második leghosszabb hegylánca. A hegylánc délen, nyugaton és északon közvetlenül határos a tengerrel, sorrendben a Skagerrakkal, az Északi-tengerrel, a Norvég-tengerrel éa a Barents-tengerrel. Keleti oldalán a hegylánc nagyon fokozatosan ereszkedik az előhegyek, a dombvidék és végül a Balti-tenger, illetve annak öble, a Botteni-öböl irányába. A hegység keleti határát svéd földrajztudósok a művelési határral (odlingsgräns) azonosítják, azaz a mezőgazdasági területek határát tekintik a hegység keleti szélének.[18] A definíciós problémáktól eltekintve egyértelmű, hogy a Skandináv-hegység Norvégia területének túlnyomó részét beborítja,[19] valamint Svédországnak is mintegy a 20%-át teszi ki.[18] Hasonlóképpen világos, hogy a hegylánc Norvégia és Svédország természetes határaként szolgál.[17] A hegylánc egy kis része kiterjed Finnország területére is.

részei:



A sarkkör feletti Svédország
Padjelanta Nemzeti Park és Stora Sjöfallet
Sarek nemzeti park    
A sarkkör feletti Norvégia    
Troms megye és a Lyngen
Lofoten és Vesterålen     Møysalen
Sulitjelma-masszívum - Blåmannsisen
Svartisen - Saltfjellet - Okstindan
Központi magas hegyek         
Sylarna-csoport     Helagsfjället    
A fjordok vidéke     Trollheimen    
Romsdal vidéke     Store Venjetinden    
Sunnmøre Nemzeti Park és a Reinheimen Nemzeti Park    
Jostedal - Breheimen - Ålfot-masszívum    
Stølsheimen    
Rondane Nemzeti Park és a Dovrefjell-Sunndalsfjella Nemzeti Park   
Jotunheimen     Galdhøpiggen    
Hallingskarvet és Filefjell    
Déli magas hegyek    
Rogaland megye/Setesdal    






Az összes csúcs a Jotunheimen-hegységben található.


   
    2469 méter Galdhøpiggen
    2464 méter Glittertind
    2405 méter Storen
    2387 méter Store Styggedalstind
    2373 méter Skardstinden
    2369 méter Vesle Galdhøpiggen
    2368 méter Surtningssue
    2364 méter Memurutindene
    2351 méter Jervvasstind
    2348 méter} Sentraltind
  
 

A csúcsok a Kebnekaise, a Sarek és az Áhkká hegycsoportokban találhatók.

    2102 méter Kebnekaise déli csúcs
    2097 méter Kebnekaise északi csúcs
    2089 méter Sarektjåkkå fő csúcs
    2076 méter Kaskasatjåkka (Kebnekaise)
    2056 méter Sarektjåkkå északi csúcs (Sarek)
    2043 méter Kaskasapakte (Kebnekaise)
    2023 méter Sarektjåkkå déli csúcs (Sarek)
    2015 méter Áhkká
    2010 méter Sarektjåkkå Buchttoppen (Sarek)
    2005 méter Pårtetjåkkå (Sarek)



Az összes csúcs az ország északi szélén, a norvég határ mentén található.

    1324 méter Halti
    1317 méter Ridnitsohkka
    1285 méter Kiedditsohkka
    1240 méter Kovddoskaisi
    1190 méter Loassonibb


Folyóvizek


Az óceáni éghajlat miatt a hegység igen jelentős mennyiségű csapadékot kap, különösen nyugati oldalán, így vízfolyásokban nagyon gazdag. A folyók és a patakok nagyrészt a gerincen futó vízválasztótól nyugati illetve keleti-délkeleti irányban futnak. Norvégia déli részén, a Jotunheimen-hegység környékén viszont a folyók a sugárirányban indulnak a szélrózsa minden irányába a lejtőkön.[26]

Az Atlanti-óceán és a Balti-tenger közötti fő vízválasztó a hegység középső és északi szakaszán nagyrészt egybeesik a norvég-svéd határvonallal. A jégkorszakot követő tektonikus kiemelkedés az óceán partján volt a legerősebb, emiatt kezdetben a gleccserek, majd a folyók regresszív eróziós munkája is itt érvényesült jobban a negyedidőszakban. Több helyen fordult elő a kaptúra jelensége, amikor egy eredetileg keletről nyugati irányba futó vízfolyás a regresszív erózió révén egyesült egy nyugat-keleti irányba haladó folyóval és áttért annak medrébe. Néhány esetben a folyók az egész hegyláncot átszelik, mint az Altaelva, amely egy mély kanyont, a Šávčut hozott létre. Ezt a jelenséget általában úgy magyarázzák, hogy folyó eróziós tevékenysége „versenyt futott” a környező felszín tektonikus emelkedésével.[27]











A hegység vízrajza különösen nagy különbségeket mutat a nyugati és a keleti oldal között. A nyugatra néző folyóvölgyek túlnyomórészt rövidek, meredekek, vízesésekkel tagoltak. E folyók vízgyűjtő területe általában kevéssé kiterjedt.[28] Az itt található vízesések közül több szerepel a világ legnagyobb vízesései között. Közülük a Vinnufossen a legmagasabb Európában és a világ tíz legmagasabb vízesése között van 860 méteres esésével.[29] A hegység keleti oldalán eredő folyók ezzel szemben mérsékeltebb esésűek, vízesések helyett inkább zuhogók, sellők jellemzőek rájuk és sokkal hosszabbak, mint a nyugati oldalon lévő társaik.[30] Bár a keleti oldalon kevesebb csapadék hullik, az itteni, hosszabban, egymással nagyjából párhuzamosan futó folyók végső soron általában bővebb vizűek torkolatuknál, mint a rövid nyugati folyók.[28] Vízhozamuk szerint a Skandináv-hegységben eredő legnagyobb folyók a Glomma (704 m³/s),[31] a Göta älv (565 m³/s), a Luleälven (506 m³/s), az Ångermanälven (500 m³/s), az Indalsälven (405 m³/s) és az Umeälven (443 m³/s).[32]



 A folyók vízhozamának éves ingadozása az északi fekvésből fakadó jellegzetességeket mutatja. Télen a kemény fagyok miatt a hegyekből kevés víz érkezik a folyókba, ezért hozamuk ekkor csökken a minimumra. A maximum a hóolvadás idején, tavasz végén, nyár elején következik be.[28][32] Egy második, általában alacsonyabb vízhozam-növekedés az őszi esőzések idején mutatkozik.[28] Norvégia délnyugati részén, a Golf-áramlat és az óceáni csapadék miatt egyenletesebb a folyók vízhozama, mint északon és keleten.



Tavak

Számos tó található a vízfolyások medrében a hegyek között valamint a lábuknál is. Vannak köztük kis hegyi tavak, különösen a nagy fennsíkokon,[28] de a legnagyobbak a hegység keleti lábánál lébő nagy folyóvölgyekben alakultak ki a jégkorszaki gleccserek mélyítő munkája nyomán. A legfontosabb ilyen típusú tavak északról délre haladva a következők: Torneträsk (330 km²), Akkajaure (260 km²), Hornavan (262 km)², Storsjön (456 km²), Femunden (200 km²), Mjøsa (369 km²) és a Randsfjorden (140 km²).[33] Van néhány ilyen típusú tó a nyugati oldalon is, gyakran a fjordok meghosszabbításaként. Ezek a tavak néha igen mélyek: a Hornindalsvatnet Európa legmélyebb tava 514 méterrel, míg felszínének tengerszint feletti magassága csak 53 méter.[34]







Gleccserek







A Skandináv-hegységben sok gleccser is van, köztük a kontinentális Európa (azaz eltekintve Izland, a Spitzbergák és a Novaja Zemlja területétől) legnagyobbjai. Az itteni gleccserek összesített területe 2900 km². A legnagyobb gleccserek az enyhébb éghajlat ellenére a norvég partok felett találhatók, ahol a nagyobb csapadék jobban táplálja azokat.[35] Felületük szerint a legnagyobb glecserek a Jostedalsbreen (487 km²), a Vestre Svartisen (221 km²), a Søndre Folgefonni (168 km²), az Østre Svartisen (148 km²), a Blåmannsisen (87 km²) és a Hardangerjøkulen (73 km²).[36] A Svartisen-gleccserek legalacsonyabb pontja mindössze 7 méterrel van a tengerszint felett. Az európai szárazföldön ez a legmélyebb pont, ameddig egy gleccser lejut.[37]

A 20. század során egyes skandináv gleccserek növekedtek, mert a globális felmelegedés miatt több csapadék hullott a gyűjtőterületükre, mint amennyire a felmelegedés olvasztotta a gleccsernyelv végét. Az utolsó előrenyomulást a 21. század legelején tapasztalták, azóta azonban már újra a felmelegedés miatti rövidülés figyelhető meg itt is, mint világszerte a legtöbb gleccser esetében.




                                                                                                 
Bøyabreen, a Jostedalsbreen gleccser egyik nyelve
                                  














                                                                                 
Briksdalsbreen, a Jostedalsbreen egy másik nyelve. Ez a gleccser 1997-ben még teljesen befedte a mai tó területét











                                                                                           
                              Vízesés a Briksdalselva folyón, amit a Briksdalsbreen gleccser táplál








A vadászattól a transzhumáló pásztorkodásig







A Skandináviát borító jégtakaró elolvadása után gyorsan megindult a növények és állatok beáramlása a szabaddá vált területre. A folyamat 10–12 ezer évvel ezelőtt kezdődött, és a belső jég (csaknem) teljes elolvadása még mintegy 3000 évet vett igénybe.[40] A környezeti változások közül a legjelentősebb az ember szempontjából a rénszarvasok megjelenése volt, mert őket követték a kor vadász-halász-gyűjtögető embercsoportjai,[40] például az Ahrensburg-kultúra képviselői, akik a norvég partokat lakták be, és létrehozták a helyi Fosna-Hensbacka kutúrát, vagy a Komsa-kultúrához tartozó csoportok északon.[41] Egyidejűleg a szvidéri kultúrát képviselő népcsoportok kelet felől nyomultak előre a hátráló jégtakarót követve, elérték északon a Komsa-kultúra csoportjait, és azokkal összeolvadva jött létre a számik népe.[41][40] Ezen nomád népek a rénszarvasvadászattól függtek, ezeket a csordákat követték a partvidék és a hegyek között évi vándorlásuk során. Nyomaik máig megtalálhatók csapdák, sziklarajzok formájában, főleg a vízfolyások mentén, leginkább a hegység keleti oldalán, ahol a növényzet kedvezőbb volt a rénszarvasok számára.[42]


 Az újkőkorszak során megkezdődött az átmenet a letelepedett életmódra a hegység déli részén élő, indoeurópai népek körében. Ez a folyamat nagyon lassan haladt, először csak néhány háziállat tartása és egy-egy földdarab megművelése egészítette ki a gyűjtögető-vadász életmódot, de mintegy 1000 év alatt a földművelés uralkodóvá vált, mégpedig földrajzilag elsősorban a hegység nyugati oldalán, a fjordok környékén.[43] A vadászat és a halászat itt másodlagossá vált, de azért fontos maradt. Különösen a szőrmekereskedelem biztosíthatott jelentős kiegészítő jövedelmet. Fejlődött a hegyekben található gyepvasérc feldolgozásával a vaseszközök készítése is, egyelőre leginkább saját szükségletre.[44]

A mai Røros vidékétől északra a számik, a művelésre amúgy is alkalmatlan területeken, folytatták a vadász-gyűjtögető életmódot. Fokozatosan megkezdték azonban a rénszarvasok háziasítását is, eleinte csak szállítási, fogatolási célokra. A 16. századtól aztán, a vad rének számának erős csökkenése miatt, a vadászattal szemben előtérbe került a rénszarvasok tenyésztése és a velük folytatott transzhumáló pásztorkodás, azaz a kétlegelős vándorpásztorkodás.[45]
Alpesi típusú nyári szállás Stange községben, Norvégia délkeleti részén

A transzhumálást, azaz a nyári hegyi legelők kiaknázását, ami más európai hegyvidékeken is kialakult gyakorlat volt, nem csak a számik, hanem az egyébként letelepedett indoeurópai eredetű paraszti népesség is alkalmazta a hegység déli részén, legalább a viking kor óta.[46] Ez a gyakorlat lehetővé tette a parasztok számára, hogy több állatot tartsanak, mint amennyit egyébként a falu közeli földek lehetővé tettek volna. Az állatokat nyáron a hegyi legelőn táplálták, a falu környéki földek így megmaradtak az emberek számára szolgáló gabona valamint a téli takarmány megtermelésére. A hegyi rétek mellett a ritkás erdőkben vastag szőnyegeket alkotó rénszarvas-zuzmó (Cladonia), valamint a lápokon tenyésző sás legeltetése, illetve téli takarmányként való begyűjtése is hasznos volt. A hegyi lápok a nyár derekára gyakran kiszáradtak, ezért nedvességük megőrzése, termésük fokozása érdekében a tavasz végén a parasztok gyakran kis gátakat emeltek a kifolyóknál.[47]

A transzhumálás konkrét formája a földrajzi körülményektől is függött. Norvégia délkeleti részén a farmok általában egyetlen nyári szállással rendelkeztek (norvégül seter, svédül fäbod). Északabbra gyakran előfordult, hogy a gazdaságok több ilyen nyári szállást is használtak, egyet a falujukhoz közelebb (heimseter, illetve hemfäbod azaz hazai szállás) és egy másikat távolabbra a hegyekben (langseter illetve långfäbod, azaz kb. távoli szállás). Tavasszal először a közeli szállásra hajtották az állatokat, általában a tűlevelű és a nyírfaerdők határára, oda, ahol a hó a leggyorsabban elolvadt. Nyáron aztán magasabbra vonultak a hegyekben. A szállások gyakran kis falvakként csoportosultak az alkalmas helyeken. A nyár végén először a közeli szállásra ereszkedtek, majd az első hó lehullásakor a falvakba.[48]

Ahol a nyári legelők közel voltak a falvakhoz, ott a parasztok naponta megtették az utat az állataikhoz, és a tejet a falvakban dolgozták fel vajnak és sajtnak. A távolabbi nyári szállásokra viszont a teljes időszakra kiköltöztek és a tejet is ott dolgozták fel. Általában az asszonyok és a gyermekek költöztek fel a szállásra, a férfiak a faluban maradtak és ott dolgoztak a földeken.



Veszélyes hegyek

A letelepedett lakosság elsősorban a part mentén sík részeken élt. A transzhumáló gazdálkodást folytató falvak lakóin kívül az emberek ritkán mentek a hegyekbe. Némi kereskedelem azért folyt a hegység nyugati és keleti oldala között: nyugatról elsősorban az akkoriban oly fontos sót, valamint halat és vajat szállítottak, keletről pedig főleg a gyepvasércből készült vasszerszámokat, fegyvereket.[50]

A norvég királyság létrejötte után, i. sz. 1000-től, a királyok és az udvar szükségletei jelentősen megnövelték a szállítási igényeket. Ekkor jött létre az akkori főváros, Trondheim (a korabeli Nidaros) és a déli Oslo közötti több mint 900 kilométeres Pilegrimsleden, azaz zarándokút a Dovrefjell masszívumon keresztül, ami természetesen kereskedelmi célokat is szolgált.[51]

Általánosságban a kor embere nem merészkedett a hegyekbe, így azok felderítetlenek maradtak, különösen északon.[52] A 16. században Gustav Vasa svéd király dekrétumot hozott arról, hogy birodalma az északi Jeges-tengerig terjed, 1613-ban pedig, a knäredi szerződés Norvégia és Svédország határát a Skandináv-hegység vízválasztóján határozta meg. A határvonalat azonban csak 1751-ben rögzítették térképészetileg. A hegységen történő átkelés nehézségeit jól illusztrálja a nagy északi háború során lezajlott katasztrófa Øyfjellet hegyeiben. 1718 decemberében Carl Gustaf Armfeldt tábornoknak vissza kellett vezetnie csapatait Svédországba XII. Károly svéd király Fredrikshald mellett történt halála után, de az út során hóvihar támadt és a sereg fele, 3700 katona megfagyott.[53]

 A hagyományos zarándokút a Dovrefjellen, ma turistaút.